Köszönöm, hogy ezt megosztottad. 🤗 Nagyon mélyen megérintettek a soraid. Ahogy olvastam, szinte érezhető volt az a bátorság és őszinteség, amivel újra és újra lemerészkedsz önmagad legmélyebb rétegeibe. Szerintem sokan vágynak a gyógyulásra, de kevesebben merik vállalni azt az utat, ami valóban elvezet oda. Különösen megfogott, amikor arról írtál, hogy régen még sírni sem tudtál, ma pedig már olyan mélységig kapcsolódsz az érzéseidhez, hogy azok teljes erejükkel át tudnak áramolni rajtad. Számomra ez nem gyengeség, hanem hatalmas belső erő. Az, hogy valaki megengedi magának a fájdalmat, a könnyeket, a sebezhetőséget, szerintem az egyik legnagyobb bátorság. Az is nagyon inspiráló, hogy nemcsak a saját folyamataidban vagy jelen ilyen mélyen, hanem másoknak is képes vagy biztonságos teret tartani. Azt érzem a soraidból, hogy pontosan azért tudsz másokat kísérni a legnehezebb pillanataikban, mert te magad sem fordítod el a tekinteted a saját sebeidről és árnyékaidról. Jó volt olvasni azt is, hogy számodra a gyógyulás nem a fájdalom elkerülését jelenti, hanem a vele való találkozást. Talán éppen ezért tudnak ilyen erővel hatni a szavaid másokra is.☺️☺️☺️ Rólam :Az elmúlt hónapokban nagyon mély belső utat járok. Olyan utat, amelyen egyszerre találkozom a sebeimmel és a gyógyulásommal. Sokszor érzem úgy, mintha évtizedek óta hordozott terheket tennék le magamról apránként, rétegről rétegre. Egyre többet gondolok arra a kislányra, aki valaha voltam. Arra a kislányra, akinek ugyanúgy voltak álmai, vágyai, kíváncsisága és alkotó kedve, mint bármelyik másik gyermeknek. Aki szeretett volna szabadon játszani, alkotni, felfedezni a világot, megélni a gyermekség örömét. Sokszor érzem úgy, hogy az ő vágyai háttérbe szorultak, miközben a kötelességek és az elvárások kerültek előtérbe. Talán ezért érintenek meg most ennyire mélyen azok a dolgok, amelyek kívülről nézve egyszerű hobbinak tűnnek. Mert számomra nem azok. Amikor pillangókat festek, nem egyszerűen festek. Minden egyes ecsetvonással egy kicsit visszatalálok ahhoz a kislányhoz, aki valaha szeretett volna alkotni. Aki szeretett volna színekkel játszani, létrehozni valami szépet csak azért, mert örömet okoz neki.

Sziasztok! ☺️🌈 Ági vagyok. Sokáig nem tudtam, hogy a hiperérzékenység egyáltalán létező dolog. Csak azt éreztem, hogy valahogy másként működöm, mint a környezetemben sokan. Nálam ez nemcsak az érzelmekről szól. Arról is, hogy nagyon erősen reagálok a környezetemre. Egy feszült légkör képes teljesen leszívni az energiámat, akkor is, ha egyetlen vita sem hangzik el. Egy bántó megjegyzés napokig visszhangozhat bennem. Egy kedves gesztus pedig olyan mélyen meg tud érinteni, hogy még hetekkel később is mosolyt csal az arcomra. Gyakran érzem úgy, mintha az idegrendszerem nem szűrné ki az információkat olyan hatékonyan, mint másoké. Sok inger, sok ember, sok zaj vagy túl sok program egymás után könnyen túlterhel. Kívülről talán nyugodtnak tűnök, belül viszont olyankor olyan, mintha egyszerre húsz rádióadó szólna bennem. A hiperérzékenységem miatt nehezen viselem a felszínességet is. Mindig a mélységet keresem. A valódi érdeklődést. Az őszinteséget. Azokat a beszélgetéseket, ahol nem szerepeket játszunk, hanem önmagunk lehetünk. Ami talán a legnehezebb számomra, hogy nagyon sokáig magammal szemben is ugyanilyen érzékeny voltam. Egy kritika sokkal nagyobb súllyal esett latba, mint tíz dicséret. Egy elutasítás sokáig tudott fájni. Gyakran éreztem úgy, hogy túl sok vagyok ebben a világban a túl sok érzésemmel, kérdésemmel és gondolatommal. Mostanában kezdem megérteni, hogy talán nem túl sok vagyok. Talán egyszerűen csak mélyebben élek meg dolgokat. Még mindig tanulom, hogyan lehet ezt az érzékenységet nem teherként, hanem erőforrásként hordozni. Hogyan lehet egyszerre nyitott szívvel élni és közben megőrizni a saját belső egyensúlyomat. Azért csatlakoztam ehhez a közösséghez, mert jó érzés olyan emberek között lenni, akik pontosan tudják, milyen az, amikor egyetlen mondat mögött is egy egész világot érzékel az ember. ❤️